TANULMÁNY

A zöldtetőépítés hagyományairól bővebben

Bellavics László - zöldtetőszakértő - szignó

Bellavics László
zöldtetőszakértő

A zöldtetőépítés gyökerei – kezdetektől napjainkig

 A zöldtetőépítés bölcsőjének, az ókori Keletet nevezik.

Az épületek boltozatainak üregét, valamint a tetők teraszait töltötték fel földdel és ültették be növényekkel. Az első hivatkozások a mondabeli királynő, Semiramis Babiloni függőkertjeiről szólnak. Történeti forrásokból legismertebbek II. Nabukodonozor (i.e. 605-562) imádott feleségének, Amüthisznek építtetett teraszkertek. A perzsa uralkodó hegyvidéki származású – a médek királyának leánya volt – feleségének honvágyát igyekezett csillapítani, az Eufrátesz melletti palotájában hegyeket imitáló, lépcsőzetesen kialakított teraszkertekkel. A szárított agyagtéglákból épített árkádos teraszokat náddal fedték, és kátránnyal szigetelték.

Az ókori Róma patríciusai is kedvelték a tetőteraszokon elhelyezett növénytartó edényeket. Nemcsak virágokat, hanem bokrokat, sőt fákat is ültettek. Az ámpolnákban elhelyezett növények sokasága egzotikus kertekké varázsolta az amúgy csupasz födémeket, ahol nem volt ritka a tetőn kialakított halastó.

A későbbi évszázadokból nem találunk tetőkertépítésre utaló forrásokat. A „csöndet” a középkori festmények törik meg, ahol teraszkerteket és balkonos beültetéseket is láthatunk. A reneszánszkor az, amely az antik kultúra értékeinek felkarolásakor a feledésbe merült tetőkertépítésnek újból teret adott. Az itáliai városokban, Rómában, Velencében és Firenzében számos palotán építettek tetőkerteket. Említésre érdemes a XV. század elején épült Villa Carregi tetőkertje és a Veronában 1530 körüli Duke Maffei palota tetőkertjei.

E korból említést érdemelnek még az indiai mogulok tetőkertjei, lépcsőzetes, beültetett belső udvarai.

Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy illuzórikus lenne a zöldtetőépítés történetét úgy értelmezni, mint az emberiség korszakain átívelő kontinuitást, folyamatos fejlődést.

A polgárosodás időszakában csak szerény nyomait találjuk, nem volt jellemző a zöldtetők építése, kivéve néhány luxus palotát.

 A természet közeli építészet bizonyos tradícióját bizonyítják ellenben a vidéki, profán építmények. Jellemző példái az építőanyag-hiány, gazdasági szükség, vagy a zord klimatikuskörülmények által létrehozott izlandi tőzeg- és földházak, az Észak-európai fűtetők.

Izlandon, ezen az építőanyagban szegény szigeten a házakat több száz évig földdel fedtékA kis fesztávú tetők majdnem a talajszintig nyúltak le. A házakat a hőveszteség csökkentése érdekében, gyakran a földbe süllyesztették. Ez az építési mód olcsósága, tartóssága, az egyszerű kivitelezés és a jó hőszigetelő tulajdonságai miatt, gyorsan elterjedt egész Skandináviában.

A hagyományos, gyeptéglákkal fedett tetők a mai napig fennmaradtak és reneszánszukat élik.

Nagy előnyük, hogy a tőzeggel, homokkal és gyeppel fedett tetők oly jól szigetelnek, hogy még télen sem igényelnek kiegészítő fűtést. Úgy is mondhatnánk, hogy az első, klasszikus passzív házakat testesítették meg. Föld- és fűtetőket akár lakóházakra is helyeztek, bár Észak – Európában a füves építési mód a mezőgazdasági hasznosítású épületeknél volt gyakoribb. A természetes anyagokból, ágak, gallyak, tőzeges talaj, készült tetőket réti „gyeptéglákkal”terhelték le, amelyek a helybéli élőhelyhez alkalmazkodott-vegetációt hordoztak. A tradicionális, skandináv tetők lejtése 22-34 fok közötti, a nyírfakéreg alapra 20cm vastag föld került. A nyírfakéreg nagyon időtállónak bizonyult, magas tannintartalma miatt kevésbé korhadt, tartósságát fakátrány bevonattal növelték. Az uszadékfa tetőszerkezet – Izlandon kevés a fa, ezért mindent hasznosítottak – nem gátolta a nyírfakéreg légzését. Az északi párás, nedves klíma ellenére a tetőszerkezetek élettartalma elérte az egy emberöltőt.

Kanada és USA északi telepesei hasonló módszerrel építették házaikat. (Hazánkban, a fővárosi állatkert „Bölényházának” lefedésére is – mai korszerű szigetelési technológiával – egy természetvédelmi területről megmentett gyeptéglákat használtak. A védett növénytársulással betelepített másodlagos élőhely önfenntartóként működik.)

A korabeli népi építészetben azonban meg kell különböztetnünk az aktív zöldtetőket, ahol a talajt és a növényzetet építőanyagként használták, a passzív, a vegetáció által spontán betelepedett zöldtetőktől.

A természetes építőanyagokból – mint szalma, nád, zsindely – vagy terméskő lemezekből – mint pl. a pala és a homokkő- készült tetőfedéseket a klimatikus előnyöknek megfelelően részben, vagy teljes egészében alacsony, vagy magas vegetációval fedték. A terméskő és tégla födémeket minden időjárásnak kitett felületen egy tartós, hosszan tenyésző alga, moha vagy zuzmó szőnyeggel borították. Ahol még megmaradtak, példaként szolgálják a vegetáció által betelepített másodlagos élőhelyet vagy akár az építmények környezetbe illesztését.

Erdélyben, a Nyugati Kárpátokban, régebben szénával fedték a házakat. A holdnaptár figyelembe vételével kaszálták le a füvet. A szarufákat boróka ágakkal szőtték be, majd ezekre rakták a szénát. Ezt néhány év alatt belepte a moha, amely jótékonyan védte a szénát. Még ma is találni 120 éves, ilyen technikával épült házfedéseket!

Hasonló, funkcionális célt szolgáltak a múlt század elején készült cementkötésű, farostlemez tetőszerkezeteken spontán kialakult „fűtetők”. Németországban a hajdani, 2000 vadvirágos rétet idéző „zöldtetőkből” közel félszáznak sikerült átvészelnie a két világháborút, és még napjainkban is megtekinthetők.

A korabeli tűzvédelem növelése érdekében, a kátrányos filccel szigetelt tetőket kaviccsal és agyaggal borították. A szerves kötőanyaggal borított födémek ideális táptalajt biztosítottak a széllel szálló gyommagvaknak.

Ezek, az önmaguktól kizöldült tetők nem tájépítészeti szempontból, hanem egy meghatározott tetőforma, tetőfedési mód eredményeként jöttek létre.

A zöldtetők kedvező hatásaira a figyelmet Carl Rabitz irányította, aki az 1867-es Párizsi világkiállításon bemutatta saját tetőkertes villájának gipsz makettjét. Rabitz találmányát, a cementet úgy mutatta be, mint az új, ideális tetőfedő anyagot, amely lehetőséget biztosít többek között tetőkertek építésére.

 A tetőkertek előnyeinél már hangsúlyozta kedvező szigetelő- és klímajavító hatásukat. Az érdeklődőket szakszerű tanácsokkal látta el a megfelelő szigetelőanyagra, talajvastagságra, öntözésre és szélvédelemre vonatkozóan.

A múltszázad első harmadában több modern építész alapkoncepciójában is meghatározó szerepet töltött be a zöldtetőépítés. Úttörő szerepe volt a Perret testvéreknek, akik 1903-ban párizsi lakóházukon létesítettek zöldtetőt.

 Az első, következetes zöldtető-tervezőnek a híres, francia építészt, Le Corbusier-t (1887-1965) nevezhetjük. „A tetőkert a ház legkedvezőbb helyszínévé válik, a város szempontjából pedig azt jelenti, hogy visszanyerjük az építkezéssel elvesztett területet.”- fejtegette az új építészettel szemben megfogalmazott követelményeiben.

Nagy szerepe volt abban, hogy hatására a modern építési irányzatok, a korábban nem használt lapos tetőket a ház lakott részeként integrálták.

Értelmetlennek tartotta, az inaktív, kihasználatlan városi tetőket csak a „csillagok és tetőcserepek párbeszédének fenntartani.”

A század elei várostervezők lelkesedésének köszönhető a Casino Patio, (1936) amely Bern egyik látványossága. A tetőre ültetett gesztenyefák közül ma is mintegy 20 megcsodálható. A fák törzsátmérője mára megközelíti a két métert.

Szintén a harmincas években létesült London központjában, 35m magasságban, a korábbi Derry & Toms áruház tetőkertje. Ma a Kingsington High Stret bevásárló utcája feletti, közel 6000 m2-es tetőkert lenyűgözi a látogatókat.

A századelő modern, a tájépítészeti elemeket is integráló építészeti irányzata azonban kevés követőre akadt. Elterjedését akadályozta a magasabb bekerülési költségek és az épületszerkezeti aggályok. 

Németországban 1950 és 1970 között egy lassú, de tartós tetőkert-építési hullám indult el. Az újonnan épült városrészek mélygarázsai és aluljárói felett építettek zöldtetőket. A szigetelési technológiák tökéletlensége miatt azonban számos ellenzővel kellett megküzdeni. A zöldtetők népszerűségének egyik fő gátja, az alultervezett födémek voltak. A szerkezetépítési anomáliák, a kis terhelhetőség, a nagyobb beruházási költség, a növényalkalmasság terén megnyilvánuló tapasztalathiány mind fékezte a zöldtetők elterjedését.

A zöldtetős, környezetbarát létesítmények elterjedésének nagyvárosi feltételeit az építési, szigetelési technológiák tökéletesítése teremtette meg.

Az 1980-asévekben Németországban elindult egy fejlesztési hullám, amely már komplexen kezelte a zöldtetők alkalmazásának feltételeit és előnyeit. Ennek eredményeként adta ki 1982-ben az FLL (Forschungsgesellschaft Landschaftsentwicklung Landschaftsbau e.V.) a német Tájépítési, Környezetfejlesztési és Kutatási Társaság, a zöldtetőkkel kapcsolatos átfogó publikációját. Ez, ekkor még kizárólag az intenzív zöldtetők építésének irányelveire szorítkozott.

 A későbbi, 1984-es módosított kiadvány a gyökérelleni védelem, a szigetelőanyagok megfelelőségének elvárásain túl, az extenzív zöldtetőket és zöldhomlokzatokat is tárgyalta.

A nyolcvanas évek német kezdeményezései a környező, nyugat – európai országokban is követőkre találtak. A környezetbarát, energiatakarékos építkezések látványos, egyedi megnyilvánulása, a Maler Friedensreich Hundertwasser varázslatos, bécsi lakóháza. (kép)

A zöldtetők fejlődéstörténetében jelentős mérföldkő, az FLL 1997-ben kidolgozott, zöldfelület beszámíthatósági, értékelési módszere. Ez a rendszer segíti a városépítészet döntési mechanizmusát, ajánlásaival átláthatóbbá, tervezhetőbbé teszi a zöldfelület gazdálkodást.

A német „Zöldtetők tervezési és építési irányelvei”-nek mintájára több ország Zöldtetőépítő Szövetsége megalkotta a saját, honi zöldtetőépítési irányelvét.

Napjainkban a zöldtetők térhódításának lendületet a klímaváltozás okozta félszen kívül, a belvárosi „zöld” épületek felértékelődése, a tetőterasz nyújtotta új élettér, a divat diktálta trendi-érzés is adja, de a meghatározó, a tudatos várostervezés.

 Világviszonylatban egyre több várostervező véli úgy, hogy egy városnegyed következetes tájrendezésébe, a lapos tetős épületek nagy felületeinek, a homlokzatoknak, kertészeti célú hasznosítása is beletartozik. A nem konvencionális épületek népszerűsége nagyban hozzájárult, hogy a zöldtetők mára az összes Földrészen polgárjogot nyertek. Az újdonságok lenyűgöző példája a Franciaországból nemrég világhódító útjára indult organikus, zöld homlokzatrendszer.

Bellavics László
zöldtetőszakértő

megosztás:

Share on facebook
Facebook
Share on pinterest
Pinterest